K”n4

OLVASÁSPEDAGÓGIA
VAJDA KORNÉL
Néhány henye szó a kötelezô olvasmányokról
A kívülálló némi joggal vélheti úgy, hogy a kötelezô olvasmányokról – pro és kontra –minden elmondatott már, a téma kimeríttetett, lerágott csontról van szó immár, ízes fa-latok semmiképp sem remélhetôk. Nos, ha ízesek nem is, valamifélék azért talán mégigen. És nem azért, mert kicsiny a vonatkozó szakirodalom, sokkal inkább azért, mertúj a szituáció, új a „világállapot”, és ebben az új szituációban, új világállapotban min-den másként vetôdik fel, mint korábban. Hogy – minden kompetencia híján – mégishozzászóljak a témához, annak konkrét oka van. Egy kis-tizenéves leányka számára kö-telezô olvasmányként van feladva az Antigoné. Hogy ennél nincs természetesebb és ért-hetôbb, az bizonyos. Micsodás felnôtt nôszemély, értelmiségiféle lehet abból, aki nemismeri ezt a klasszikus drámát, nem merengett el – azt olvasván – a benne felvetôdötterkölcsi-társadalomelméleti-jogi-politik (stb.) problémagubancon. Nehezen képzelhetôel, hogy valaki – értelmiségi társaságban utal az Antigonéra, és van, aki nem tudja, mi-rôl is van szó, rákérdez, blamálva magát. És hát mikor kellene elolvasnia ezt a mûvet?Talán orvosegyetemi (vagy más, nem bölcsész felsôfokú) tanulmányai során? Vagycsaládanyaként? Ugyan! Arra való az iskola. Csakhogy! Csakhogy a leányka – aki egyébként okos, talpraesett, olvasni is szeretô valaki – becsôdöl az Antigoné kapcsán. Nem bírja elolvasni, illetve hát elolvassa, nyögvenyelô-sen, enyhén undorodva-unatkozva, becsületbôl. Nem fogja blamálni magát a késôbbi-ekben, az bizonyos. De hát arra való az irodalom, hogy belégként szolgáljon ilyen-o-lyan társaságokban? Hogy ismerete státusszimbólum legyen? Hogy ne élvezettel, szen-vedéllyel, a randevút is elmulasztva olvassa valaki nagy mûveit, hanem muszájból?Biztos, hogy nem.
De miért e helyzet? Menjünk vissza néhány évezreddel! A görög dráma korabeli né- zôi-hallgatói pontosan tudták, mirôl is van szó. Nem csak a mai értelemben vett értel-miségiek, de a kézmûvesek, a megvetett és lenézett banauzikus foglalkozásokat ûzôk is.
Miért? Hogyan? Azért, mert ismerték, méghozzá igen alaposan a görög mitológiát, amítoszhoz kapcsolódó szakrális vagy nagyon is profán történeteket. Tudták, hogy kik aszereplôk, „kik ôk és merre van hazájuk”. Csak arra kellett ügyelniük, hogy az ismertanyag ezúttal (ott a színpadon) miként adatik elô, milyen vonásai kerülnek elôtérbe, ho-gyan artikulálódik, hogyan értelmezôdik (át). Hogyan emel ki bizonyos dolgokat a szer-zô, hogyan hagy homályban (és miért, vajon miért) másokat, stb. A klasszikus antikvitásnak egyik bizonnyal legnagyobb mestere, Szabó Árpád, jól tudta ezt, és közreadta – többek közt – A trójai háború címû remekmûvét, amely izgal-mas regényként (ifjúsági, de nem csak ifjúsági regényként) olvasható, és – ez a lényeg– abba a szituációba keríti olvasóját, ismerôjét, nagyjából abba a szituációba, amelybenókori elei voltak. E könyv elolvasása után már nem lesz nehéz, sôt tökéletesen élvezhe- tô lesz az Iliász és az Odüsszeia. Nem helyettük kell (ugyan, dehogy kell, nem kötele-zô olvasmány!) a Szabó Árpád-mûvet, hanem bevezetésül hozzájuk. Ugyanúgy, ahogya görög mitológiát, az istenek és félistenek történeteit is minden görög ismerte kiskorá-tól, értették hát a nagy tragikusok drámáit. Az antikvitás óta sok idô telt el. Mi is ugorjunk egy nagyot! Jussunk el a struktu- ralista irodalomelméletekig! Nem elôzmények nélkül, de ezek a szerzôk tekintettékaz irodalmi szövegeket abszolút autonómoknak. Vagyis önmagukból és csak önma-gukból megérthetôknek és megértendôknek. Nincs szükség, nagyon nincs szükség –mondották volt – a régiek módján tücsköt-bogarat összehordani a mûvek „világáról”.
Szóljon, hasson, érvényesüljön kizárólag a szöveg. Lehet, bizonyos fokig igazuk isvolt. Egyvalamit azonban számításba sem vettek. Jelesül azt, hogy csak a modernitáskultúrájában gondolkodtak. Ebben a kultúrában az e kultúra által ihletett, ennek ahermeneutikai mezejében, horizontjában keletkezett szövegek – látszólag – valóbanautonómak voltak. A háttérismereteket (lásd mítoszról mondottakat) szinte rejtve, deannál intenzívebben közvetítette maga a modernitás, a késô 19. és a 20. századi „ál-talános tudat”. Ma már, azt hiszem, nincs ilyen. És akkor kiderül, hogy a szöveg ko-rántsem olyan autonóm, korántsem annyira adja magát, korántsem annyira magátólértetôdô. Mi tehát a teendô? Mindenekelôtt az, hogy tudatosítsuk, egyrészt igaza van a prob- lémát legradikálisabban megfogalmazó Spiró Györgynek, aki a kötelezô olvasmányokkapcsán (nem tanár lévén, hanem szabad író) azt mondotta: csak azt kell olvasni, elol-vasni, ami megragad minket, ami érdekel, amit jó olvasni. Inkább szekundázzunk be,de muszájból ne olvassunk semmit (mármint szépirodalmat). Másrészt igaza van azok-nak is (számuk légió), akik azt hangsúlyozzák, hogy bizonyos közös olvasmányanyag,„mindenki” által ismert olvasmánymennyiség nélkül nincs nemcsak nemzeti, de sem-milyen kultúra sem, hisz a kultúra – per definitionem – közös valami. De ha mindkétállítás igaz, ha mindkettô cáfolhatatlan, akkor.
Akkor meg kell(ene) találni azt a megoldást, amely szabad mozgásteret biztosít az ellentmondásoknak, szerves egységbe hajlítja ôket. Nekem természetesen nincs ilyenmegoldásom, megoldási javaslatom. Ám azt hiszem, a megoldást valahol ott kell(ene)keresni, ahol az ókoriaknál láttuk. Azt, olyasmit kell kötelezô olvasmányként kijelöl-ni, amely megfelel, adekvátan megfelel a ma „általános kultúrájának”, a többé-kevés-bé mindenkinél feltételezhetô ismeretanyagnak. Annak az ismeretanyagnak, amely pe-remfeltétele, kanti kifejezéssel élve lehetôségi feltétele annak, hogy az adott olvas-mány élvezhetôsége feltételezhetô legyen. Mert ha nem, akkor igaza lesz a Szerb An-tal által felállított szillogizmusnak: „A mûvelt olvasó ugyanis, amikor az iskolában azirodalom nagy remekeit olvasta vagy olvastatták vele, éretlen fejjel úgy találta, hogyezek a remekmûvek unalmasak. Ha valami nagyon unalmas könyvet olvas, hajlandófeltételezni, hogy remekmûvel áll szemben. Szillogizmusát a következôképp lehet felál-lítani: Premissza I. A falu jegyzôjé-t, ezt a remekmûvet, annak idején rettenetesen un-tam. Premissza II. A Forsyte Sagá-t rettenetesen unom. Konklúzió: Tehát a ForsyteSaga remekmû. Úgy képzeljük, sok külföldi író ennek az okoskodásnak köszönheti ná-lunk népszerûségét.” Ezt a következtetést persze jó lenne elkerülni, kiiktatni a lehe-tôségek közül. Amikor – régebben, néhány évtizede – a modern mûvészet és irodalom befogadásá- ról voltak hatalmas viták, sokan értetlenségüknek adtak hangot, hogy miképp lehetsé-ges az, hogy a modernet – elôször – még a szakemberek sem igen értik meg, megbot-ránkoznak rajta. Akkor hangzott el az is, hogy ez a helyzet abszolút nóvum. Régebben,a korábbi századok, sôt ezredek során épp fordítva volt. A mindenkori mait értette min-denki, ám a régebbit nem, vagy csak alig. Azt hiszem, a mai világállapot sokkal inkábba régebbi századokra és ezredekre hajazik, mintsem a modernitás korára. A régebbi masokkal megközelíthetetlenebbnek tûnik, mint a mai. De hát az mégsem lehetséges, hogycsak mait (mondjuk posztmodernül mait) olvassanak az iskolások. Persze, hogy nem le-het. De a régebbihez, a ma nehezen, vagy sehogy se érthetôhöz segítség szükségeltetik.
Két ilyen mód is kínálkozik. Az egyik az, amit Szabó Árpád kapcsán említettünk. (AzAntigonéra visszatérve: Hegedüs Gézának A végzet sógora címû kis remeke olyan szol-gálatot tehet Szophoklész mûve elérhetôségében, mint A trójai háború Homérosz ese-tében. A másik út az lehetne, hogy a – mondjuk – posztmodern felôl kezdjük el láttat-ni, értelmeztetni a régebbi munkákat. Erre az útra az irodalomtudomány már réges-régrálépett. Ideje lenne eredményeit a pedagógiában is hasznosítani.
Kibicnek semmi sem drága. Nagyon jól tudom, hogy aligha segítettem valakin is a fent elmondottakkal. De azt talán sikerült jeleznem, hogy az ellentmondások „egymás-bahajlítása”, a megoldások kivajúdása roppant fontos lenne. Bár minél nagyobb elmékvetnék rá magukat a témára!

Source: http://www.tanszertar.hu/eken/seged/2008_04_pdf/vk_0804.pdf